bizonyos bizonytalanság...

 Tudni vagy nem tudni? Akarom-e tudni vagy inkább jobb ha nem tudom...az örök kérdés. A válasz pedig nem késlekedik: az attól függ, hogy mit? Az ötöslottó nyerőszámait naná, hogy akarom tudni....de vajon szeretném-e tudni, hogy mikor jön el az életembe a nagy szerelem, vagy szeretném-e tudni miket mondanak a hátam mögött, vajon szeretném-e tudni mikor halok meg?....Így már nem is olyan egyszerű ez az egyszerűnek tűnő kérdés.

Vajon mernénk-e játszani "Ma mindent megtudok" c játékot? Ez hasonlítana az  Igen ember című filmre, csak annyi különbséggel, hogy azokra a kérdésekre is megkapnánk a választ, ami a jövőben fog velünk történni. Mindent megtudhatnánk kertelés nélkül. Persze ez a szabály vonatkozna a múltra is. Mindenről lehullna a lepel. Választ kapnánk a kérdéseinkre, mi miért történt, mi váltotta ki ezt vagy azt a viselkedést, miért ezt érdemeltem stb...

Vajon utána hogy éreznénk magunkat? Megkönnyebbülnénk vagy csak még nagyobb terheket vennénk a nyakunkba? Képesek lennénk tovább élni az életünket, úgy hogy már mindet tudunk???

Talán jobb nem tudni és jobb várni a dolgok váratlan bekövetkezését legyenek azok jók vagy rosszak... az a bizonyos bizonytalanság.

" Tiszta csillagos éj volt, a csontig hatoló hideg megdermesztette a kezem, átjárta a lelkem. Rosára gondoltam és oktalan hevességgel tört rám, hogy bárcsak ne volna igaz, hogy meghalt, kétségbeesetten kértem az eget, hogy legyen tévedés az egész, vagy támadjon fel szerelmem erejéből, térjen vissza testébe az élet, és kelljen fel halálos ágyából, mint Lázár." 

" Arra gondoltam, hogy két évet vesztegettem el, Rósáról álmodtam, Rósáért dolgoztam, Rósának írtam, Rósára vágytam és végül az a vigaszom sem maradt, hogy mellé temessenek. Azon töprengtem, hogy hány évem lehet még hátra és elcsüggedtem; mi értelme a létnek, hiszen soha, az egész világegyetemben sem találok még egy ilyen asszonyt , az ő zöld hajával, tengertündér bájával. Ha valaki akkor azt mondja, hogy kilencven évnél is tovább élek, rögtön főbe lövöm magam." 

          Isabel Allende: Kísértetház

kitörések napja...

Utálom a hétfő reggeleket, de jobban utálom a hétfő reggeleket, amikor nyirkos, ködös esős... Miért nem lehet inkább nyár????

Vannak olyan napok, amikor ez ember idegbeteg. Bármin fel tudja húzni magát és érzi, hogy belülről szétfeszíti az ideg. Amikor megkérdezik, hogy miért vagy ideges, nem tudsz rá értelmes választ adni, mert konkrétan te sem tudod aznapi idegbetegséged kiváltó okát, de túlteng benned a feszültség. Ilyenkor jó lenne kifutni a világból, szétverni valamit apró darabokra, legurítani valami alkohol tartalmút (vodka kizárva) vagy csak leordítani valaki fejét...

Mondjuk célravezető az lenne, ha rájönnénk a valódik okra! Na de erre nekem nincs időm :D

Most éppen lázadozom az orosz tanszék ellen, a sok házi olvasmány ellen, magyarul a rendszer ellen. Na de ezt most nem kezdem kifejteni, mert soha nem fejezném be ezt a bejegyzést. 

 Tegnap elkezdtem olvasni Isabel Allende Kísértetház c regényét. Igaz lenne mit csináljak, de egyszerűen már olyan vágyat éreztem egy jó könyv után, hogy az csak na. Mellesleg kötelező olvasmány a Latin-Amerika irodalma c. kurzusra (ezzel nyugtatom magam). Anna Karenina után, amit nagy nehezen végigolvastam, nem olvastam semmit és már azt kell mondanom, hiányzik. Meg azt is meg kell vallanom, hogy jó nem cirill betűket nézegetni....

Olvass, mondják a nagyok, de mikor??? Na most kitaláltam, hogyha ma sem tudok normálisan aludni, akkor kiköltözök a konyhába és addig fogok olvasni, amíg nem jön álom a szememre...

Az nem állapot, hogy még hajnali 2kor is csak forgolódok és azt mondogatom magamnak, hogy aludj már el!!! Persze reggel, meg nem lehet lelket verni sem belém....

Na mindegy nem rinyálok még én is...rinyálnak eleget körülöttem. Mostanában az a vád ért, hogy bunkó vagyok. Ami szerintem nem igaz...semmivel sem vagyok bunkóbb, mint mondjuk 2 hete :)

De azt vettem észre, hogy egyes emberek nem bírják elviselni, ha néha napján visszaszólnak nekik...de ez van. Az élet nem kívánság műsor. Egyszer fenn máskor lenn.  

Idáig érdekelt más ember sorsa, baja, nyavalyája, de mára rájöttem, hogy nem lehet mindenkit "megmenteni". Főleg nem azokat, akik kicsit sem akarják megmenteni magukat. Vannak olyan emberek, akik szeretnek szenvedni, főleg látványosan. Talán ezzel akarják kivívni más emberek figyelmét, csak közben azt felejtik el, hogy amíg sajnáltatják magukat és eltemetkeznek a bánat tengerében, addig rengeteg jóból maradhatnak ki. Megéri? 

Megértem, hogy vannak olyan élethelyzetek, aminek feldolgozásához idő kell... de örökre nem lehet elbújni a világ elől. Elhiszem, hogy elfutni, feladni egyszerűbb és nagy erő kell ahhoz, hogy ne ezt az utat válasszuk. De miért jó több kilós teherrel futni??  Attól még, hogy hátat fordítunk a problémáknak, attól azok még nem oldódnak meg, cipeljük magunkkal akárhová megyünk...követnek, mint a saját árnyékunk...

"Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad."

Müller Péter

ideje...

"Ideje tovább lépni, ideje elkezdeni a jelenben élni és koncentrálni a jövőre" ....tanácsolta egy kedves ismerősöm, akit nemrég ismertem meg, mégis valamilyen misztikusan különleges képességével képes volt ilyen rövid idő alatt a lelkembe látni!

Nos igen, igaza van....már októbert írunk, de még mindig nem tudom elfeledni azt a sok élményt és emléket amit kaptam az elmúlt fél évben. De talán nem is kell....csak meg kell tanulnom velük együtt élni a jelenben, ami nem olyan egyszerű!! Az Erasmus az nyomot hagy az ember életében....az enyémben is mély nyomokat hagyott, de ezt hiába magyarázom másoknak, ezt csak az értheti, aki megtapasztalta. Az ember nem marad ugyanaz...változik...csak a környezetének nehéz ezt megemészteni és felfogni, talán majd idővel! Az idő nagy Úr, mindent megold előbb-utóbb...

De lássuk is hol tart Miss. Szilvia élete MOST:

Egyetem, egyetem, egyetem és egyetem. A vizsgákat sikeresen abszolváltuk..igaz voltak nehézségek, amiket itt nem részletezek...na jó csak annyiban, hogy néha csalódni kell emberekben, hogy meglássuk, hányadán is állunk...egyeseknek nehezükre esik önzetlenül segíteni, de persze elvárják tőlünk, hogy mi ezt mosolyogva megtegyük, persze önzetlenül. Mindegy...az ember mindig tanul.

A kollégium jó, visszatértünk a gyökerekhez, csak luxus kivitelben. A régi kollégiumnak nyoma sincs...minden új...(én szedtem le az ágyszivacsról a fóliát, szóval nem kell azon elgondolkodni, hányan, hányszor kik használták már a matracot, nem csak alvás céljából:)

A legnagyobb öröm a konyha és a kulturált fürdő. A 421/A szobát hárman bitoroljuk: Lilla, Edina és Én. 421/B-t pedig Éva, Dominika+néha Gábor és (ex)Enikő, aki már nincs köztünk, mert eltávozott az albérletezők világába.  A csapat jó, néha vannak ugyan néma konfliktusok takarítás ügyben, de ez ezzel jár! Már volt szoba ellenőrzés is, amin kiválóan megfeleltünk. Azóta is várjuk Dénest :)

Viszont a szomszédságban 422-ben, ahol ex-tallini lakótársam Kittitíta tengeti mindennapjait, találtak kivetni valót, aminek hangot is adtak. Bár néha-néha a kollégiumi "főnökség" kicsit sokat enged meg magának. Az ünnepélyes átadó előtt kiírták, hogy " disztingváltan viselkedjünk"- ok, megértem, hogy vannak állatok is a kollégiumban, de azért normálisan is ki lehet írni az óhajt, sóhajt, panaszt fájdalmat.

A másik dolog, ami kiverte a biztosítékot: "Havonta (legalább) egyszer ennyit megtehettek." (takarítás ügyben küldött kis szösszenet)...na mindegy...öregszem és úgy látszik egyre háklisabb leszek...

Azért történtek jó dolgok is....például voltunk bowlingozni a messzi-messzi Pécs Plázában. Lillával hősiesen sétával tettük meg azt a hosszú utat, egyrészt mert kell a mozgás, másrészt meg drága a buszjegy. (1 buszjegy ára 360 magyar guruló forint, ez botrány!!)

A játék nem ment rosszul senkinek sem, ahhoz képest, hogy mindenki először vette a kezébe azt a bazi nehéz golyót, amibe esetenként a kicsi kis ujjaink beszorultak....:) Na de elleshettük a technikát a szomszéd pályáról, ahol a németül beszélő fiúka profi szinten gurított és tarolt.

Mi történt még?

13 fiúval járok hétfőnként pingpong kurzusra, ami nagyon fantasztikus. Bár nem panaszkodom, mert már sikerült 4 srácot legyőznöm. Szóval 7-ről 7re fejlődöm. Igaz, kicsit nagy arcok....oké, ők nem most kezdték, egyik -másik olyan szervát ad, hogy a labda röppályáját sem látom, nemhogy visszaadjam. na de mindegy, engem sem kell félteni, nem vagyok egy elveszett bárányka :)

Drága egyetlen Gáborom is hazatért a messzi Amerikából, és egy kis jávorszarvassal várt a vasútállomáson. ( Olyan cuki, hogy belehalooookkkk) Nagy nehezen, de egy-kér Jager társaságában megejtettük a nagy élménybeszámolókat, fényképmutogatást...megpróbáltuk bepótolni a kiesett 8 hónapot...még nem jött össze teljesen, de jól haladunk. Bár úgy nehéz, ha az ember gyármunkás lesz és este fél 11-kor megy haza. Na de sebaj, a 7végén általában bevesszük a Flekken 2 éttermet és egy jó kis 7végi menü mellett átbeszéljük az aktuális híreket :)

Egy hét múlva ilyenkor  Csehországban hajtom álomra a fejem. Tudom, tudom: Mi? Hogyhogy? Micsoda? Kinél? Hogy jött ez??? Válasz: Igen, Csak úgy, Igen, kisebb csoda, és csak úgy jött :D 

Nos igen, ez a fejezet kimaradt a blogbejegyzéseimből egy két fontosabb eseménnyel együtt. 

Ami nem azt jelenti, hogy nem volt fontos, csak azt jelenti, hogy idővel majd minden kiderül, amikor eloszlik a köd és kisüt a Nap, akkor majd a dolgok nálam is kiderülnek. De addig nem tudok és nem is akarok beszámolni semmiről. Nagy utat tettem meg, de még koránt sincs vége.... :)

Na most ilyen misztikusan fejezem be első bejegyzésem....ugyanis Tallinnban írtam utoljára. Tudom BOTRÁNY!!! Majd igyekszem. de fontos leszögeznem, hogy magamnak írok és nem másnak....

"Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni."   

(Jókai Anna)